Érdekességek a miskolci borkultúráról
A miskolci bor híres volt évszázadokon keresztül. A várost a bor, és az azzal való kereskedés tette
naggyá. Nézzük most a szőlőtermesztés és a borkultúra helyi érdekességeit, különlegességeit, amelyre a
ma élő ember is felkapja a fejét.
A (nagy-)miskolci szőlők első említése
,,Itt az Avas, az Angyal-völgy, 's a' kedves Bábonyi-bércz
Olly Kintset tart, melly könnyebben ád pénzt, mint az arany-ércz."
(Ezek a szavak Strong Sámuel: Miskólcznak a javai című költeményéből valóak, 1800-ból)
A nagy-miskolci szőlők első említése 1313-ból való, amikor a Diósgyőri uradalom feje, István nádor szőlőt
adományozott a diósgyőri pálosoknak. Természetesen nem ekkortól számíthatjuk a szőlőművelés
kezdetét városunkban, hanem már ennél sokkal régebben termeszthették a környékünkön, de igazából a
14. század előtti dokumentumainkban, írott forrásaikban ezt nem jegyezték le, illetve kevés adattal
rendelkezünk abból az időből.
A fent említett szőlő valahol a mai Csanyik környékén volt, az akkor még létező Csanyik (Chenik) község
lakói művelték. 1315-ben pedig ismét szőlőt adományozott nádorunk a diósgyőri és a szentléleki pálos
kolostorok számára.
Miskolcot szőlőbirtok kapcsán konkrétan 1325-ben, egy Fülöp nádor által írt oklevélben említik, melyben
Miskolc határleírásában egy köves út mellett, a Szécsi család szőlőbirtoka húzódik, valahol a Bábony és
Keresztúr falvak határában, melyen szőlőt termesztettek.
A miskolciak, az Avas és a bor
Az Avas régi magyar szó, jelentése ,,tilalmas erdő". Eredetileg Szent György-hegy volt a középkor előtti
elnevezése, az Avas szó csak a XVI. században szerepel először az írott forrásokban. Szakrális hely volt a
kezdet kezdetétől.
A miskolci polgárságot először 1471-ben Mátyás rendelete mentette fel a borkilenced fizetése alól. Ezt
addig az uradalom központban kellett fizetniük a diósgyőri várnagyok részére. 1503-ban a kiváltságot
Anna királyné is megerősítette. Ennek ellenére a diósgyőri várnagyok ezt a jogot számtalanszor
megsértették, a kilencedet követelték a miskolci gazdáktól.
Érdekesség, hogy a miskolci nemeseknek alig-alig volt miskolci szőlőbirtokuk. A megye más településein
azonban annál inkább, melynek termését a városi pincéikben őrizték. (Emiatt is kerültek gyakran
összetűzésbe az uradalommal, a kilenced mentessége kapcsán.)
Valamikor ez idő tájt "nyílt meg" a Felvidék és a lengyel területek felé az a kereskedelmi útvonal, mely
évszázadokon át fennállt és, amely az első számú célpontja volt a miskolci kereskedőknek árújuk eladása
szempontjából.
Milyen lehetett a miskolci bor?
Minden bizonnyal fehérborban kell gondolkodnunk, jó, gyümölcsös aromával. Az egészen sötétsárga
árnyalattól a világosabb fehérig, széles skálán mozoghatott a miskolci bor színe. Valószínűleg nagy cukor-
és alkoholtartalmú, mézízű, nehéz, testes borok lehettek, hasonlítottak a mai hegyaljai borokra.
Miskolcon is készítettek aszút, melyet csak a legnemesebb földben lehetséges.
Bél Mátyás így ír a miskolci borokról 1723-ban:
,,Kellemes íze és egészséges volta az ínyt csiklandozza-e inkább vagy a gyomorra nézve egészségesebb-e
vitás."
Valószínűleg a furmint, a sárfehér, a dömjén, a polyhos, a fehér kadarka, a sombajor, a fekete poshadt
cigányszőlő, a piros bakator, az erdei bakator és a beregi rózsás lehettek a környékünkön termesztett
szőlőfajták.
Benkő Sámuel a miskolci borok közül 1782-ben a Szent György elnevezésűt a legjobbak közé sorolja.
A borászattal kapcsolatos szokások, mesterségek
A borral szorosan összefüggött az üzlet megkötése utáni áldomásivás, mely az adásvételi szerződések
elengedhetetlen kelléke volt. Vagy a vevő, vagy az eladó fizette az áldomást. 1639-től törvény is
szabályozta az áldomás ivását.
,,A városban a borhoz kötődő sajátos szakmák is kialakultak az újkorra. Utóbbiakról a XVIII. századból
maradt fenn a legelső ismert, írásos emlék. Ezen szakmák végzői voltak a borkorcsolyások és a
talyigások. Előbbi elnevezés nem keverendő a mai 'desszert, ételféleség' jelentésű borkocsolya szóval. A
borkorcsolyások feladata egy létraszerű tákolmánnyal a hordók felhelyezése és levétele volt a
szállítóeszközökről, főképp a „talyigáról”. Az áruszállítók, borszállítók voltak a talyigások, akik viszonylag
igénytelen, hosszában a tárolóterületüket könnyen megnövelhető, lófogatú szekereikkel könnyen járták
be a dombos-lankás vidéket. A leírások alapján igen szerettek hatalmas szőrös gubába burkolózni, és
kedvelték a lacikonyhát." (Gyulai Éva: Szőlőbirtoklás Miskolcon a 16. században)
A Borbíró is fontos szerepet töltött be egy város életében. Nemcsak a bor beszerzése volt a feladata,
hanem a hordók mértékének ellenőrzése, a kocsmák működésének felügyelete.
A déli fekvésű miskolci az igazi
Érdekesség, hogy nem csak a miskolci borokat nevezték miskolcinak. Ezzel a névvel dicsekedett régen a
sajókeresztúri, kelecsényi, bessenyei, görömbölyi, csabai, tapolcai, geszti, sályi, kisgyőri, daróci, emődi,
aszalói, szentpéteri és a szikszói vidék termése, illetve bora.
Dobrossy István a bükki, avasi borokról szóló könyvében részletesen taglalja, hogy a déli fekvésű
hegyekben terem a legjobb bor.
,,Nincs kétség, olyan némely szőlő természete, hogy a hely fekvése szerint hol jobb, hol rosszabb. A délre
néző helyek, melyek egész nap élvezik a napot, tüzesebbek, ha mindjárt természetüknél fogva
gyöngébbek. A nap izzó heve mérsékli a hidegséget, amint a felmelegedő talaj jobban átmelegszik. Ez a
talaj száraz természetű, annál jobban felmelegíti az állandóan tűző nap: különösen, ha ismételten kap
esőt, hogy fejlődés közben a termés leve ki ne száradjon. Ugyanilyen természetű a nyugati fekvés is, ha
szárazabb: a nedves talajban ugyanis a kelő nap nem olyan hasznos, mint a déli. Ezért a keleti nap
sugarai távolról sem olyan meleg, különösen, ha a talaj amúgy is hűvös. Innen származik az a különbség,
hogy mindig jobb a déli, gyöngébb a keleti termés bár a keletié gyakran jobb ízű, a déli fekvésűé
erősebb. Főleg, mikor bő a termés, a sűrű lombok és a (szomszéd) tőkék miatt nem tudja a napot
annyira felhasználni, hogy beérjen, ezért gyakran még szüret előtt rothadni kezd, savanyú és fanyar levet
ad. Ha pedig száraz a talaj, jobb ugyan a bora, de rosszabbul fizet."
(Dobrossy István: A bükki promontórium ékessége, a miskolci Avas, 44-45., Columella)
A miskolci borok útja a Felvidék felé
A városi fejlődés és a szőlőkultúra együtt járnak a 14-15. századi Miskolcon. Dr. Tóth Péter történész a
borsodi mezővárosok 14. századi "átrendeződését" a gömöri bányavidék benépesítésével magyarázza.
Szerinte ebben az időben bontakozott ki a fejlett szőlőkultúra a vidékünkön. A bányavárosok környékén
több tucat agrárfalu is létesült, melyek élelemmel ellátták őket, viszont a borral adósak maradtak. A
Putnok "fölötti" területen nem lehetett szőlőműveléssel találkozni, a várostól délre azonban komoly
szőlőtermesztés bontakozott ki.
Az 16-17. században pedig Miskolc kereskedelmi központ lett, innen indultak útnak a kereskedők az
imént említett felvidéki városok, illetve még északabbra, Lengyelország felé. Sőt, a miskolci borok
egészen németalföldig és a brit szigetekig is eljutottak.
A miskolci kereskedők nem csak a saját, hanem a környékről megvásárolt borokat is tárolták, érleltek
pincéikben. Az ideális hőmérséklet a pincék mélyén (8-12 fok) tökéletesen megfelelt erre a célra.
A borkereskedés városunkba érkezésük után – szép lassan – először nagyrészt a görög, majd egy
emberöltő elteltével a zsidó kisebbség kezébe került.
A török időkben
A török rabiga alatt is folytatódott a borkereskedés, azonban a török nem itta a bort, nem kellett
kilencedet fizetni neki.
1563-ban Miskolc panaszok sokaságával árasztotta el az uralkodót, Fánchy Borbála uradalmi
zálogbirtokos törvénysértő zsarnokoskodásai miatt. Kós Ferenc írta meg latin nyelvű levelében, hogy
Borbála a fiát elfogatta – váltságdíjat várt érte – és csak akkor engedte el, amikor a fiú halálos beteg lett.
Amikor hazaért, már mindössze csak egy órát élt a szegény fiú. Ezek után Fánchyék azért még elvették
Kós három hordó borát. Ilyen ember volt a hírhedt hűbérúrnő.
1577-ben Miskolcon 14 szőlőhegyen, 627 gazdának volt szőlője. Ebből 117 az Avason, 105 a
Bábonyibércen, 83 a Bedegvölgyön, a többi szerte a városban.
1694-ben jelenik meg először Miskolc cimerében a szőlőfürt. A miskolci kézműiparosok, céhek
címerében is észrevehetők a borkultúra nyomai, jelesül a szőlőfürt – vagy venyige – és a hordó.
,,A 18. századi térkép alapján készült térképvázlaton követhetjük a decimatorok útvonalát, akik a mai
Avas-hegy délkeleti oldalától indultak Nyugat felé, s ezen összefüggő szőlős hegyoldalon – Szentgyörgy-
Középszer-Ruzsin-Örömhegy – haladtak a hegy nyugati végéig, a tapolcai határig. Itt megszakadtak a
szőlők, s dézsmaszedők észak felé fordultak, s ismét a diósgyőri határnál kezdték eladó Miskolcról
északra fekvő, de oldalukkal délre néző promontóriumok dézsmálását: Győrfele-Kerekhegy-Bedegvölgy-
Likoldal-Kálnás-Nagyágazat-Kiságazat-Istenhegye-Bábonyibérc-Fermező. Ez a kör nemcsak a miskolci
szőlőhegyeken, hanem a város határán is körbevezette a decimatorokat, legalábbis képzeletben, hiszen
a szőlőhegyek szerinti dézsmálás nem jelentette mindig a helyszíni adminisztrációt."
(Gyulai Éva: Szőlőbirtoklás Miskolcon a 16. században)
Az avasi borospincék
Az Avas-hegy oldalában ma is több, mint 800 pince és nagyszámú borház található. A 16. századtól
kezdődően vájták őket a magaslat oldalába, a hosszuk általában 20-80 méter közötti. A legtöbbjük észak
felé néz, van egyágú, két- és többágú, párhuzamos és sugaras szerkezetű.
Az első adatok a pincékről 1516-ból valók. Építésüket négy időszakra osztják, az első időszak a 18. század
elejéig tart, a második 1780-1880 között, a harmadik 1880-1950 közötti polgári időszak, az utolsó pedig
napjainkig. Minden időben tartotta magát az a mondás, hogy
,,nem is igazi miskolci polgár az, akinek nincs az Avason pincéje! "
A pincék mindig is nagy jelentőségűek voltak a miskolciak életében, nem csak gazdasági, hanem pihenő-,
szórakozó-, majd lakófunkciójuk miatt.
Soha nem volt annyi szőlő a városban, ami indokolttá tette volna az avasi és a tetemvári pincék magas
számát. 1200-1400 pince volt a 18. század közepén városunkban. Tranzitváros voltunk, a hegyaljai és az
Eger vidéki borok is a városi pincékben érlelődtek, itt tárolták őket. A felvidéki és a lengyel piacra szánt
borok innen indultak útnak.
A második világháborúban több pincét is összenyitottak a miskolci polgárok az Avason, értékeiket itt
rejtették el. Ezek közül számos pince helyi védelem alatt áll.
Várostörténeti szempontból kiemelt jelentőségű a hely, jelenleg egy több milliárdos projekt van
folymatban a történelmi Avas rendbetételére.
A 19. században a szőlőtermelés pár évtized alatt visszaesett, gyümölcsösök váltották a szőlőket, az
1880-as években fellépő filoxéra-járvány pedig végleg tönkretette a miskolci szőlőkultúrát. Nyomait csak
a pincék őrizték meg nekünk.
A miskolci szőlőhegyek elnevezései
Érdekesek a szőlőhegyek elnevezései. Nézzünk néhányat! Az összes ma is megvan, középkori eredetű
bizonyítottan, de valószínűleg már a honfoglaló, ideérkező magyarság nevezhette el a városunkat
körülölelő hegyeket, dombokat.
A Szentgyörgy az itteni, középkori eredetű kápolna után kaphatta a nevét. A Győrfele, Bábonyibérc a
szomszédos helységektől eredeztethető. A Likoldal, a Kerekhegy, a Nagy- és Kiságazat a területi formája
után kaphatta a nevét. (,,Igazgat engem az ágazat leve".)
A Középszer a Csaba és Miskolc közötti határrész elnevezése. (Más forrásokban az alsó és felső
Szentgyörgy közötti területé.) A Bedegvölgy elnevezést Pesty Frigyes a Nyári de Bedegh családtól
eredezteti, de későbbi kutatások szerint ezzel az elnevezéssel már akkor is találkozhattunk, amikor még
ők nem voltak jelen a környéken. Valószínűleg a beteg szavunk után, valamilyen természeti vagy egyéb
káresetből adódóan kaphatta nevét a terület.
Az Örömhegy elnevezése szintén érdekes. A legenda szerint a tatárok elvonulását ott ünnepelte a város
polgársága. Az Istenhegy és a Kálnás elnevezés az idők homályába vész, valószínűleg szakrális eredetű, a
Kálnás-Kánást a kánai menyegzőből is eredeztetik egyes forrásokban, sőt azt írják, azért lett pont ez a
neve, mert olyan finom bort ad, mint amit a kánai menyegzőben lehetett meginni.
A Ruzsin pedig akár a ruszin szóból is alakulhatott, ruszinok által művelt szőlőhegy gyanánt, de erre
semmilyen bizonyíték nincsen. A Csattos-dűlő bora hashajtó mehetett, hiszen:
,,a' ki borának terméséből iszik, nadrág csattját gyakorta igénybe kell vennie."
(Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben)
A Varga-hegy onnan kapta a nevét, hogy vargamesterek művelték a területet közösen. Az én kedvencem
a Papis:
,,A csabai útvonalra dől, nevét onnan vette, hogy a' régi kegyelmetes időkben a' szőlő terméseiből
lelkészeiknek is juttatván, rajta maradt – kap belőle a' pap is."
(Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben)
A szüret
,,A szőlőművelés szakaszainak legfontosabbja a szüret. Az egykorú források alapján ez előbb volt
Miskolcon, mit Hegyalján. Bél Mátyás szerint Lukács (október 18.) napon történt a szüret, persze ez
eltérő is lehet sok esetben. (…)
A borkészítés módjára egy 1563-ban kelt latin nyelvű panaszból következtethetünk.
Azt írja a jobbágy – vagyis a panasz lejegyzője -, hogy ,,az szüret idején a szőlőben musttá nyomja ki a
szőlőszemeket, majd ezeket hazafelé szállítja a sajtolásra vagy másodbor (lőre) készítésére. Ekkor a
miskolciak kénytelenek egy teljes órát is várni szekerükkel, lovaikkal a vár katonáinak parancsára, akik,
ami bort a kádban lévő már egyszer kinyomott szőlőszemekből kinyerhetnek, elrabolják."
(Gyulai Éva: Szőlőbirtoklás Miskolcon a 16. században)
A miskolciak a leszedett szőlőt még a helyszínen kinyomkodták – ezt tartották a legértékesebbnek, igazi
bornak – majd az így maradt félig kisajtolt szőlőt még hazavitték kisajtolásra. Tehát az első kinyomással
nyerték a színbort, az otthon történő sajtolással pedig a sajtolás-bort – a lőrét -, ezt így nevezték abban a
korban.
,,A színbor, must (melyet szintén bornak hívtak), a lőre, sajotolás-bor mellett van egy adatunk a fűszeres
bor borsodi kultúrájáról is. A diósgyőri vár 1563-ad inventáriumába 8 darab különböző gyógyfüvekből
készült borral teli bűzös hordócskát vették fel."
(Gyulai Éva: Szőlőbirtoklás Miskolcon a 16. században)
A filoxéra járvány
,,A filoxéra, szőlőfiloxéra vagy szőlőgyökértetű a rovarok osztályába, a félfedelesszárnyúak rendjébe és a
törpetetvek családjába tartozó faj. (…)
Amerikából származó kártevő, más néven szőlőgyökértetű. A szőlő gyökerén ún. gubacsokat képez, ezzel
megfojtva a növényt. Védekezés ellene főként filoxérarezisztens alanyok használatával lehetséges."
(Wikipédia – Filoxéra szócikk)
A miskolci félezer éves szőlő- és borkultúra végét a filoxéra járvány jelentette. 1863-ban jelent meg
először a rovar, és a következő harminc évben az európai szőlők 2/3-át elpusztította. Magyarországon
először 1875-ben, Pancsován észlelték.
,,Az 1880-as évek közepén mind veszedelmesebben fellépő phylloxera vész a mi szőlőhegyeinket sem
kerülte el. 1885-ben a nyári vizsgálat alkalmával a Bedeg-völgyi hegyen Taszner Ferencz szőllőjében a
pusztitó rovar jelenléte megállapitatott. Csakhamar utána más három helyen is felfedezték azt s
kiirtására a szén-kénegezés azonnal eszközöltetett. (…)
1890-ben a phylloxera pusztitása különösebben az észak-nyugoti oldalon fekvő szőllőkben rohamosan
haladt s a védekezés nem mehetett azzal párhuzamos gyorsasággal. A védekezési módok körüli
bizonytalanság visszatartotta a tanácsot és a szőllőbirtokosokat attól, hogy egyszerre nagyobb
befektetéseket tegyenek. (…)
1891-ben a peronospora viticola is ellepte szőllőinket, s amit meghagyott a phylloxera, nagy mértékben
pusztitotta a peronospora. (…)"
(Szendrei János a Miskolc története és egyetemes helyirata II.)
Kereskedők, zugkocsmák, pincék
A 18. században a borkereskedést a Miskolcon letelepedett "görög" kereskedők vették át. Ők lettek a
kivitelünk közvetítői, illetve bortermeléssel is elkezdtek foglalkozni. 1722-ben a város rendelettel
szabályozta, hogy a görög kereskedők vidékről származó borokkal rakják tele a pincéiket. Ezekben az
időkben jelentek meg az első zsidó kereskedők is városunkban.
A bort nagy mennyiségben fogyasztotta a lakosság is – minden időszakban -, azért is, mert a kutak vize
rossz minőségű és fertőző volt. A borkultúrához hozzátartozott természetesen a kocsmáltatás joga is.
1767-ben 17 uradalmi kocsmát írtak össze. Megjelentek a jogtalan bormérések, az úgynevezett kurta
kocsmák is. 1803-ban 107 ilyen zugkocsmát írtak össze. A kocsmák nagy része is görög és zsidó kézben
volt.
1780-ban 1424 borospincét írták össze a városban, 1817-re ez a szám már 1779-re emelkedett. 1849-re
a nagy tűzvész után 1438-ra esett vissza a pincék száma. Városunkban a 18-19. században komoly
"pincekultúra" bontakozott ki. Ebben az időben tartotta magát az a mondás, hogy ,,nem is igazi miskolci
az, akinek az Avason nincs pincéje." Az avasi és a tetemvári pincékben vígalmi negyed alakult ki,
asztaltársaságok alakultak írókkal, költőkkel, befolyásos emberekkel.
Egészen különleges adottsága a városnak, hogy a belvárostól pár percre, a város szívében helyezkednek
el ezek a pincesorok.
Pataki a híres kereskedő
Talán a leghíresebb miskolci – aki jórészt borral kereskedett – Pataki György (1726-1804) volt. A görög
származású (Pattaki, Pattakosz), Miskolcon letelepedett kereskedő a magyar nemességet is megkapta.
Óriási vagyonra tett szert, hihetetlen összegek fordultak meg a kezei között. Többször kölcsönzött a
diósgyőri koronauradalom számára is. Állítólag annyi pénze volt, amin egész Miskolcot is
megvásárolhatta volna.
Pontos statisztikákat vezetett, így tudjuk, hogy 1755 és 1790 között 13036 hordónyi, körülbelül 20000
hektoliter bort vásárolt fel az egri, a hegyaljai és a miskolci borvidékről. Ezeket bizonyosan szép
haszonnal adta tovább.
Az aranyszőlő legendája
Az első ismert történet az aranyszőlőről Mátyás történetírójától, Galeotti-tól származik.
,,Arany szőlőág, mely két hüvelyk vastag, nem tiszta arany; a rajnai arany fajtájára üt. Gyürüt készítenek
belőle, mert az meggyógyítja a bibircsókot."
(Magyar Építőművészet – Utóirat 2005., 2. szám – A tokaji aranyszőlő mondája)
Megyénkből, Tokajból van a legkorábbi dokumentált esetünk az aranyszőlővel kapcsolatban. Az 1650-es
években II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek a sárospataki várába vittek egy aranyszemeket
tartalmazó szőlőfürtöt, illetve Bél Mátyás, a híres evangélikus lelkész és polihisztor is említi 1723-ban
kiadott munkájában az aranytermő szőlők meséjét.
1779-ben egy Mádról származó színarany szőlőfürtöt szállítottak Bécsbe vizsgálatra. Mária Terézia
parancsára a bécsi egyetemen vizsgálták, ahol állítólag azt mutatták ki, hogy valamilyen bogarak
tojásainak köszönhetően tűnt úgy, mintha aranyból lenne a szőlőfürt.
,,Egy magát meg nem nevező hegyaljai lakos 1942-ben arany termő szőlőkkel kapcsolatban a
következőket írta:
A tokajhegyaljai ember szereti szőlőjét, mint az alföldi magyar a földjét. Ilyen legenda az aranyvenyige
legendája. Ez még ma is fennmaradt a nép száján. Egy jobbágy a nemes ember szőlőjében egy sárga
színű hajtást pillantott meg, melyet sem kihúzni, sem kivágni nem bírt. Végre nagynehezen letört belőle
egy aranyat. Persze, hogy az aranymíveshez ment vele, aki tüstént megállapította, hogy a darab venyige
színaranyból van. Egy hét múlva a jobbágy megint elment az aranytermő szőlőhöz és íme, újra kihajtott.
Addig járt az aranytermő szőlőjéhez, míg nagyon meggazdagodott."
(A Herman Ottó Múzeum Közleményei 4. – Erdész Sándor: Az aranytermő szőlő, 49)
Miskolcon, bár a szőlője és bora vetekedett a tokajiéval, nem találtam nyomát annak, hogy valaha arany
szőlőfürtöt táláltak. Olyan eset történt azonban, amikor a szőlők között régi aranypénzekre leltek. Azért
legyünk figyelmesek, hátha találunk egyszer egy ilyen fürtöt, az bizonyosan segítene az anyagi
gondjainkon. 🙂
Fesztiváli hangulatban
A Bükki borvidék éledezik a fanatikus, lokálpatrióta borászoknak köszönhetően. Jelenleg ugyan
elenyésző a Miskolc környéki szőlők száma és inkább a háztáji termesztés a jellemző, de a borkultúra
jelen van az avasi borházak, a pincesorok formájában.
Jelentős eseménnyé nőtték ki magukat a Borangolás nevezetű fesztivál, illetve a kisebb keretek között
zajló Fröccsfesztivál és a helyi borászok fesztiváljai. A város is szárnyai alá vette a kisavasi pincesort, egy
jelentős beruházás van készülőben a rendbetételükre, szeretnék, ha visszatérne a ,,jó értelemben vett
vígalmi negyed" az Avas oldalába.
Lehet, hogy már szőlő nincs vagy nem nagyon van Miskolcon, az emberek bor iránti rajongása viszont
ugyanúgy megmaradt, hiszen a ,,bor kedélyes lény, ha jól használják."
Az avasi bor legendája
Ezt a történetet egy idős bácsitól hallottam nagyon régen, akinek egy hatalmas pincéje volt az Avas
oldalában. A családja már időtlen idők óta Miskolcon élt és szájról szájra adták tovább egymásnak ezt a
históriát. A borospincékről és a szőlőtermesztésről szólt az elbeszélése.
A mai Avas borospincéinek keletkezése az idők homályába vész. Senki nem tudja, mikor építették, vagyis
vájták, faragták az első pincéket. Ugyanez a helyzet a szőlőkultúra meghonosításával is. Persze a kettő
nyilvánvalóan együtt jár(t).
Miskolcon az Avason, a Tetemváron és a Bábonyibércen volt a legtöbb borospince, számuk a "csúcson",
akár az 1800-at is elérhette. A legtöbbjük a Avason volt található, ahol ma is körülbelül 800 pincét
vehetünk számba. Manapság nagyon soknak közülük nem tisztázott a tulajdonjoga, sok beomlott vagy
nem megközelíthető, illetve sok rejtve is van a szemünk elől.
Városunkban soha nem volt annyi szőlő, amely ennyi pincét igényelt volna. Kereskedőváros voltunk,
ahol a pincékben a borokat tárolták és érlelték. Nagyon kevesen tudják, hogy Miskolc félezer éven át a
borkereskedelem központja volt és ebből élt. A miskolci bor is kitűnő minőségű, ízletes, a tokajival
vetekedő minőségű lehetett.
A filoxéra vész ugyan a véget vetett a jelentősebb a bortermelésnek, a borospincék azonban a polgári
szórakozás központját jelentették a XIX. század végétől a XX. század közepéig. Az "átkosban" sajnos nem
törődtek sem a pincékkel, sem a piciny borházak jellegének megóvásával, így jelenleg nem tudtuk
kihasználni az ebben rejlő hihetetlen lehetőségeket. De térjünk vissza a legendához!
Réges-régen, a történelem előtti időkben, amikor még nem létezett Miskolc vagy Diósgyőr, a mai Avas
területén manók éltek. Az ezen a vidéken található sok-sok pince mind az ő kezük munkája. A vulkáni
kőzetbe nagyon könnyen tudtak barlangot vájni maguknak, amit kényük-kedvük szerint alakítottak ki.
Nyáron minden reggel a hegy mellett csörgedező kis patakba jártak le fürdeni, télen pedig bebújtak a
pincéjük legmelegebb sarkába és ott vészelték át a hideg időszakot. Egyre többen és többen költöztek
ide, annyira elterjedt a manók között az, hogy milyen csodálatos ez a környék. Egész nap csak játszottak
és egymást szórakoztatták, mindig hangos volt a nevetéstől a Manóvár. Igen Manóvár, így nevezték
egymás között a picékkel teletűzdelt domboldalt.
Egyszer egy szép napon arra gondoltak, hogy valami hasznos dolgot is ki kellene találniuk az állandó
játékon és mókán kívül, valami igazán komolyat. Tudták, hogy kit kérdezzenek meg erről: nem mást,
mint Borbolát, a manók bölcs fejedelmét. A vezetőjük rögtön tudta mivel érdemes ezen a kivételesen jó
minőségű földön foglalkozni: szőlőtermesztéssel és bor készítésével. A manóknak tetszett a bölcs
vezérük ötlete, aki a kezdet kezdetén öt tőke szőlőt adott manóinak.
Ettől kezdődően indult meg a szőlőtermesztés az Avason, a leszüretelt gyümölcsöt pedig fahordókban
vitték le a pincékbe és ott érlelték. A kis manócskák nagyon jó gazdának bizonyultak és hamarosan az
egész Avas-hegyet szőlő borította.
És, ha már szőlő, akkor természetesen bor. A föld és a szőlő alkalmas volt a kitűnő bor készítéséhez. Ezek
az ügyes manocskák pedig nagyszerű munkát végeztek. Aranysárga, olajszerű, testes, kitűnő italt
készítettek belőle.
Igen ám, de a kis huncut emberkék túlzásba vitték a szőlőből készült nedű fogyasztását. Hamarosan
minden nap bódult állapotban lévő manókat látott a fejedelem szerte Manóvárban. Ez nem tetszett
neki, mindent megpróbált, hogy leszoktassa őket a hegy finom levéről. De nem sikerült, a manói napról
napra többet ittak, ennek köszönhetően az egykori szorgos kis településből egy szedett-vedett,
részegeskedőkből álló közösség lett.
Ezért Borbola úgy döntött, hogy a messzi hegyekbe költözteti egész birodalmát, ahol többet nem tudnak
bort termelni maguknak. Így is történt. A mai Tátra havas bérceit jól lehet látni tökéletesen tiszta időben
az Avas tetejéről, pontosan azt a területet, amit Borbola nézett ki manóinak. Oda költöztette őket,
azokat a kicsi emberkéket, akik ezen a földön meghonosították a szőlőtermesztést és hosszú, fáradságos
munkával létrehozták a majd' ezer pincét az Avas oldalában… Néha gondoljunk rájuk, ha tekintetünk az
Avasi kilátón időzve a magas hegyekre téved..